Hírek

Dr. Szent-Györgyi Albert: Amit a mai oktatásról illik tudni

629Megtekintés
Hazánk ma a legválságosabb óráit éli, melyekben szüksége van fiainak minden szikrányi képességére, ha nem akarja, hogy neve az élők sorából kitöröltessék.

Ez a súlyos megpróbáltatás iskolarendszerünk elé is, egészen új célokat, új követelményeket állit. Az iskola, mint az ifjúság, a jövőépítője és formálója, döntően szól bele, nemzeti létéért való küzdelmünk kimenetelébe. Ezért örömmel vettem a Testnevelési Kongresszus Bizottságának megtisztelő felszólítását előadás tartására, mely alkalmat adott Nekem arra, hogy a testnevelés kapcsán megvizsgáljam azt, hogy mai iskolarendszerünk, amely a régi jó idők öröksége, megfelel-e az új és megváltozott idő követelményeinek. Vizsgálatom eredményét, rövid szavakba bocsátom előre, úgy foglalhatnám össze, hogy:
 
„A mai iskolarendszerünk nem felel meg
az időnk új és súlyos követelményeinek.”
 
Ha az iskolának a testneveléshez való viszonyát akarjuk megvizsgálni, először arra a kérdésre kell felelnünk, hogy mi tulajdonképpen az iskola? Mi az iskolának célja és a hivatása? Engedjék meg, hogy mint egyetemi tanár ezt a kérdést a hozzám legközelebb álló intézmény az egyetem példáján világítsam meg, kifejtvén azokat az elveket, melyek nézetem szerint minden iskolát kell, hogy irányítsanak az elemitől az egyetemig.
 
Mi tehát az egyetem célja és hivatása?
 
Ebben a kérdésben a vélemények különböző országban igen eltérőek. Az egyetem, mint minden iskola tanítványaival, két dolgot tehet: taníthatja és nevelheti őket. Az európai kontinensen a legtöbb egyetemnek, az a felfogása, hogy ő nem nevelő, hanem tisztán tantó intézmény, szakiskola. Ha ezt az álláspontot tesszük magunkévá, akkor nem sok mondani valónk van a testnevelésről. Ebben az esetben az egyetem egyetlen célja, hogy a kötelező tanításidő alatt hallgatói fejébe, 100 vagy 200 kilónyi könyv tartalmát át préselje, ezután ismét szabadlábra helyezvén Őket. Ebben az esetben az egyetemnek csak arra kell vigyáznia, hogy hallgatóit éppen csak annyira terhelje meg, hogy ne mindjárt az egyetemen roskadjanak össze a tanítás terhe alatt. Ezt a célt mi, a mai tanítási rendszer mellett már el is értük, ami a magyar nép bámulatos szívóságáról tesz kétségtelen tanúbizonytalanságot.
 
Ha körül nézek itthon, ha számot adok magamnak rövid tanári működésem tapasztalatairól, a legnagyobb szomorúság és a legnagyobb keserűség tölt el.
 
Az a hallgatóság, amelyet a kezem alá a középiskola küld, minden veleszületett tehetsége mellett is, kevés kivétellel, nem csak tudósképzésre, hanem mindennemű felső kiképzésre teljesen alkalmatlan. Annak az előzetes kiképzéséről ellehet mondani, a rövid orvosi jelentés szavait, „Az operáció sikerült a beteg meghalt.” A tanítás jó volt, a gyermeket megölték, ahol a 12 évi magolás és drukkolás, kivert kigyilkolt minden eredetiséget, minden érdeklődést. Azt már semmi más nem érdekli, hogy hányadik lap aljától, hányadik lap tetejéig kell a leckét megtanulni, hogy a vizsgán átcsúszhasson, és egyetlen vágya és reménye az, hogy megszerezvén a diplomát, valami állami álláshoz jusson és ilyen módon a saját életének a terhét és nyűgét az állam nyakába varja.
 

Dr. Szent-Györgyi Albert: Mire való a fejünk?



Ma nálunk minden hatéves gyermekkel az történik, ami szokott történni egy apagyilkossal, hogy elítélik 12 évi szabadságvesztésre és szigorított kényszermunkára. Az iskolában a gyermekének minden erénye a pajkosság a vidámság az elevenség, BŰN. A gyermeki lélek tudásra való szomját magolással és fenyegetéssel, élettelen tanítással elégítik ki. És mikor 12 év után ilyen előkészítéssel a serdülő ifjút hozzánk küldik az egyetemre, mi azután tanítjuk, tanítjuk és tanítjuk Őket, és amikor azután további 5 év alatt végleg megfosztottuk őket a szabadcselekvés és gondolkozás minden képességétől, akkor hirtelenül kilökjük Őket az életbe és még a végén azon csodálkozunk, hogy ott nem tudnak a saját lábukon megállni. És hogy ez a szegény ország nem tud a maga nyomorúságából kivergődni. Hogy csak az lehet igazán ember, aki igazán gyermek is tudott lenni, az régi igazság. Hogy csak az egészséges ember lehet igazán hasznos tagja a társadalomnak, ahhoz kétség nem fér. Mi nem embereket nevelünk, hanem a tudálékosság mázával megkent féltudósokat, akik a közéletre alkalmatlanok és a tudományhoz nem értenek. Az iskolának végre meg kell értenie, hogy alá kell magát rendelnie az államcéljainak, az államnak pedig elsősorban tetterős, polgárokra van szüksége, és ezeket kell az iskolának nevelnie. Ez fontosabb, mint az összes rendhagyó igék évszámok és képletek együttvéve. Hogy az iskola mit ad a mi elvett drága kincseinkért a kivert érdeklődésért a megcsonkított egészségért, az elnyomott szabadságért és önállóságért azt nekem sok érdeklődésem ellenére sem sikerült kinyomoznom.
 
Az egyetemen a kémia tanításánál szerzet tapasztalataim mutatják, hogy a középiskolából kikerült ifjúság a természethez, vagy természettudományhoz nem ért. Modern nyelvet úgy hogy egy egyszerű levelet lennének képesek megfogalmazni, vagy egy idegennel beszélni, nem tudnak, a klasszikus nyelvekből, amikről a legtöbbet fordítottak, annyit sem tudnak, hogy a saját passziójukra képesek lennének egy klasszikust elolvasni. Az ókor szelleme tőlük távol áll, és az igazi történelemből pedig abból, hogy az emberiség hogyan emelkedett a mai tudásának és gondolkozásának magaslatára, abból annyit tudnak, hogy egy hollandi hasonlattal éljek, mint a tehén tud, abból hogyan kell tojást rakni. Irodalmi műveltségről szó sincs. És ha legalább az érdeklődésük maradt volna meg, hát megvigasztalódnék.
 
Szavaimat rövidre akarom fogni, az én legmélyebb meggyőződésem szerint az egyetlen út egy nemzeti megújhodás felé csak is mélyen szántó táglelkű tanügyi reform vezethet, amely tanügyi reform, nem csak a tanítás anyagát és mennyiségét, de egész szellemét változtatja meg a legtetejétől a legaljáig, az elemitől egészen az egyetemig. Egy ilyen új tanrendszerben, a sportnak, mint a test és a testen át, a lélek nevelőjének, tágtere kell, hogy nyíljék, amely összhangba áll nem csak a pedagógia, de nem csak az egyszerű emberi ész, hanem a természet követelményeivel is. De ily reformot ne tessék tőlünk várni. Mi tanárok tanítók és pedagógusok vagyunk, a mi szellemességünk a reform körül kifog merülni abban, hogy még néhány tárgyat, beszorítunk a tanrendbe. Mi a tornáról vagy sportról lesz szó, mindig csak azt fogjuk mondogatni, hogy nekünk a tanítás céljaira az ifjúság minden percére szükségünk van. És ha majd megnyújtjuk a közeledő tanidőt, a mainak a duplájára, vagy a tízszeresére, mi akkor is csak azt fogjuk mondani, hogy felfedeztünk még egy tárgyat, mert még nincsen a kellő terjedelembe tanítva, s amelyből az ifjúság még mindig kevesebbet tud, mint a szaktanár, s így időt most sem nélkülözhetünk.

Dr. Szent-Györgyi Albert évnyitó beszéde 1930.