Augusztus 15. nekünk, magyaroknak más szempontból is jeles ünnep. Ekkor született és ezen a napon halt meg Szent István királyunk. Ezen a napon született Szűz Mária, és szintén ezen a napon halt meg - vált fénnyé. Tiszteletadásunk jele, amikor ezen a csodálatos ünnepen, a magyarság legnagyobb ünnepén előttük, és az ő emlékük előtt fejet hajtunk.

A világegyetemet parányi atomok alkotják, melyeket a szimpátia tart össze. Azonos lelkiség, azonos szinkronicitás. Ezt a 12. század alkimistái és tudósai már tudták.

Tudjuk, hogy minden egyes sejtünkben megtalálható a rólunk fellelhető összes információ. Egyetlen atomunkban ott van minden tudásunk. Már egy sejtből elő tudtak állítani egy bárányt, egy állatot, mert egy sejtjében, egy atomjában ott van minden, ami rá jellemző. Azok az atomok, összetevők, elemek, amelyek szimpatizálnak velünk, a szellemünknek odaadják magukat és ezekből az atomokból lesznek a szerveink. Az emberek is a szimpátia alapján választják ki barátaikat. Az élet nagy körforgásában a szimpátia tartja össze az embereket.

Mi történik, amikor az ember az ő általa elhatározott életútról letér, és más irányba indul? Mit fognak csinálni a szerveiben lévő atomok? Látják, hogy az ember nem azon az életúton halad, amit elhatározott, amihez ők társultak és szimpátiát éreztek. Bizonyos atomok azt mondják, hogy ők nem mennek erre tovább, kiszállnak, elhagyják a lényét. Lesznek mások, akik azt mondják majd, hogy én örömmel beszállok helyettük. De ezek az atomok már nem a régi programot hajtják végre, nem a régi irányt tűzik ki célul, nem az egészséget szolgálják, hanem mást. De, ha a jelekre az ember visszatér a régi irányához, amit születésekor eltervezett, akkor visszatérnek a régi elemek és újra egészséges lehet.

A világmindenséget annak idején az Öreg Isten a szimpátia elvén hangolta össze. Hagyta a jót és hagyta a rosszat, hagyta a fényt és hagyta a sötétséget. Tudta, hogy a fény majd a fénnyel, a sötétség a sötétséggel fog szimpatizálni. Hagyta a sötétet, mert a fény igazán csak a sötéthez képest tudja, hogy ő fény. Aztán a teremtésben történt egy különös dolog. A világos már nemcsak a világosét akarta, a sötét nemcsak a sötétséget akarta, hanem a sötétség elirigyelte a világosságtól az ő elveit, az ő teremtéseit. Elirigyelte és elkezdett harcolni érte. Összetűztek ezek az erők. Ami még fájdalmasabb, hogy sok jó teremtmény elirigyelte a rosszat és elkezdett magában irigységet, gyűlöletet, haragot, féltékenységet hordozni. Sok jó is a rossz tulajdonságaival ruházta fel saját magát. Egymás ellen kezdett dolgozni a két erő, addig csak egymás mellett létezett. A szellemcsaládok külön helyezkedtek el földrajzilag is. Egy idő után elkezdtek ezek a szellemcsaládok egymással kereszteződni, úgy a testiségük, lelkiségük, mint a szellemiségük. Ebben a megzavarodott világban bizony nem könnyű a tisztán látás.

A sötét a sötét oldal teremtménye. Butácskább, mint a fény és soha nem tud újat kitalálni, mindig csak másol. A sötét észrevette azt is, hogyha a fény gyermekeit saját szolgálatába állítja, tollaikkal könnyen tud dicsőséget szerezni magának. A Nobel díjasok között is vannak olyanok, akik egész más tudásával szerezték meg saját maguk dicsőségét. Sok ember egy titulusért éveket, évtizedeket tanul. Milyen különös, hogy az ember lelkiségéért sem időt, sem más áldozatot nem nagyon hajlandó tenni. Mindenki vágyik a szép, boldog életre, a lelki nyugalomra, a szellemi békességre, de tenni nem tesznek érte. Úgy gondolják, hogy az majd magától jön. Minden kincsért, amit megszerezhetünk, nagyon sokat kell dolgozni.

Ha valakinek valami szimpatikus, egy új tulajdonságkört fel tud venni, magáévá tud tenni, ha azt jól megtanulja és begyakorolja. Ugyanakkor, ha idejét múltnak látsz egy bizonyos tulajdonságot, egy holografikus viselkedési módot, ismerd föl, mosolyogd ki és lépj ki belőle. Egyébként azt a tulajdonságot, amit föl nem ismersz, életed végéig fogod hordozni. Ahhoz, hogy valaki fölismerjen önmagában egy nemkívánatos tulajdonságot, öntudatra kell ébredni. Amíg öntudatlan az ember, minden történik ugyan úgy, mint addig. Az öntudatlanság az olyan, mint az álom, alszik az ember. Az öntudatossághoz széleskörű filozófiai, tudományos, művészeti ismeretekre van szükség.

A 12. század alkimistái, mágusai, tudósai mind kvantumfizikusok voltak. A 12. században ezt a tudós társaságot, a Templomos lovagokat, az akkori papok hallgattatták el. A 12. század után minden abba az irányba indult el, hogy ok-okozati összefüggéseket bizonyítsanak. Csak arról beszélhettek, amit kézzel foghatóan tudtak bizonyítani. Megtagadták a lelkiséget, és a szellemiséget. Megtagadtak minden olyat, ami az ember spiritualitásából jött. Elvették az embertől a spirituális énjét. A papok kijelentették, hogy az emberek meghalnak, holott az embereknek csak a teste hallhat meg, a szelleme soha.

Az emberek, amikor történik velük valami, sokszor sorscsapásnak tekintik, holott minden jócselekedet, amit az ember tesz odafönt, feljegyeztetik és minden gonoszság, amit itt a Földön tesz, odafent följegyeztetik, de nemcsak amit tesz, amit gondol, az is. Vannak szerencsés emberek. A görögök még istenképet is alkottak meg erre a dologra, Fortuna istenét, akinek ölébe hullik folyamatosan a szerencse. Ezek az emberek olyan jókat tettek életeiken keresztül és most is, hogy ez a sok jó visszaszáll rájuk.

 Azoknak, akiknek nem igazán megy jól az élete, még szerencsétlennek is mondják magukat, vajon mitől szerencsétlenek? Mert olyanok a cselekedeteik és a gondolataik. Ha az ember ennek a tudatára ébred és elkezdi másképpen élni az életét, másképpen irányítani a gondolatait, az érzéseit, tudatosan, öntudatosan, akkor őt is Fortuna isten meglátogatja és szerencséssé válik. Fordítva nem képzelhető el. A Jóisten senkit nem tud meglátogatni addig, amíg az ember meg nem nyílik az ő befogadására.

 Az emberekkel föl kell ismertetni saját céljaikat és saját értékeiket. Nagyon sok ember önmagával sincs tisztába. Az öntudatlan ember úgy hiszi, hogy minden úgy van jól, ahogy ő gondolja, ahogy ő tudja. Az öntudatlan ember azt várja, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá.

Egy öntudatos ember beilleszkedik a világba. Egy öntudatos ember nem várja, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá. Egy öntudatos ember alkalmazkodik a világhoz. Egy öntudatos ember azt szeretné, hogy az emberek ne aludjanak, hanem keljenek föl és illeszkedjenek be a világba. Sok öntudatlan ember azért akarja, hogy a világ alkalmazkodjon hozzá, mert ő nem akar alkalmazkodni a világhoz.