Szent Margit

Szent Margit csodái

4416Megtekintés

Árpád-házi Szent Margit életét számtalan csoda kíséri.

Földi élete után is csodák sorát műveli:

A megfagyott csecsemő

 

Pestnek városában élt egy szegény ember, feleségével, s kicsiny gyermekével. Egész nap dolgoztak, s este fáradtan bújtak be a hideg ágyba. Nem nagyon akadt pénzük tüzelőre, csak annyit fűtöttek, hogy éppen ne fagyjanak meg a jeges téli időben.

 

A téli szél végigsöpört az utcán, fújta a havat, s jégvirágot rajzolt a házak ablakára. Az asszony, a sovány vacsora után, vacogva bújt be az ágyba, s vette maga mellé csecsemő kisfiát. Melengette, és megszoptatta jó anya módjára, szorosan húzta magához, hogy melegen tarthassa. Majd a napi munkában elfáradtan végre elaludtak.

 

S reggel, mikor nyitogatta szemét, érezte a tél, a házba is bekúszó jeges hidegét. Aztán nyúlt ösztönösen a kicsiért, s iszonyatos érzés kerítette hatalmába, a gyermek bőre hideg volt, a húsa merev a halál jeges ölelésétől. Nincs rá szó, milyen volt az anya feltörő fájdalma, nem bírt mit kezdeni magával. A szoba közepén, meleg parázs mellett próbálták melengetni, a kicsit, de nem volt mit tenni. Gyilkosnak érezték magukat. Járt a rokonság és szomszédság, mit is segíthetnének, de van, amikor az ember tehetetlen.

 

A gyermeknek gondatlanság okozta halálát, s ilyen bűn alól, a pápa adhat feloldozást. De adhat-e feloldozást a léleknek egy papír, s tud-e élni az ember tovább, ilyen érzésekkel?

 

Az asszony üres tekintettel meredt a semmibe. Nem látott mást, csak a kicsiny, élettelen, hideg testet. Már nem sietett sehová, a tél hidege pedig jól esett, mert az is olyan volt, mint a megfagyott lelke. S mint utolsó reménye, eszébe jutott Margit, ki annyi embernek segített nyomorúságos helyzetében. S rögtön remény lobbant árva szívében, s megesküdött az égre, ha Margit érdeme miatt az Úristen megsegíti, s a gyermek mégis föltámadna, ő életének maradék részében, Mária kolostorában szolgálna köszönetként.

 

S ahogy ismét a gyermekére nézett, kisfia épp a szemét nyitotta. Lassan a megfagyott erekben a vér felmelegedett, s áramolni kezdett. Visszajött a szellem a testbe, s a kisfiú nem érzet mást csak nagy éhséget.

 

Örömre fordult a nagy fájdalom, s elindultak a szent sírhoz, hogy köszönetet mondjanak. Vitték a gyereket, s kísérték szomszédok és rokonok, mentek imádkozni, s mesélni mindenkinek, aki arra járt, mily csoda esett. A sír mellett soha el nem fogytak az emberek. Volt ki kérte a kegyelmét az égnek, s volt, ki köszönte a jótéteményeket. Osztoztak egymás örömében s bánatában, boldogság volt itt lenni, s látni a csodákat.

 

 

A megnyomorodott Benedek

 

Benedek tehetetlenül feküdt az ágyán. A családra és mások segítségére van utalva. Borzalmas érzés volt, hogy nem tudott dolgozni, és saját erejéből mozogni, nem volt már értelme az életének. A térdei melléhez szorultak, a sarkai pedig az altestéhez húzódtak görcsösen, összezsugorodva. Már három éve élt így. Ő, aki egykor ács volt és pintér, a munka éltette, s már nem tudott kihez fordulni, aki megszabadította volna e kíntól. Néha meglátogatták beszélgetni, de senki nem tudott segíteni a sorvadozó, összezsugorodó lábain.

 

Egy alkalommal arról meséltek neki, hogy hallottak Szent Margitnak csodatételeiről, melyek a sírjánál esnek. Újra remény lobbant Benedek szívében. Tudta, hogy oda kell mennie. Élni akart emberként, s nem is tudott másra gondolni, csak hogy odajusson, s kérje Margitunkat, segítse őt nyomorult létéből egészségessé válni. Könyörgött anyjához, rokonaihoz, hogy vigyék el őt, Szent Marit sírjához meggyógyulni.

 

- Amikor majd az én apám, ki már régen meghalt, feltámad, akkor gyógyulsz te meg fiam! - mondta az anyja, aki bizony belekeseredett már régen a fia szomorú életébe.

 

Benedek azonban nem adta fel. Vágyott rá, hogy elmehessen a csodás sírhoz, hogy imádkozzon a szépséges királylány könyörületéért. Végül csak megbeszélte a család, hogy megpróbálják, és elviszik ezt a kétségbeesett embert oda, ahova kéri. Kíváncsiak is voltak egy kicsit, milyen lehet az a híres sír, ahol olyan csodálatos dolgok esnek.

 

Elkészültek hát az útra, sütöttek, főztek, s egy alkalmatos szekérre tették Benedeket, akinek arcán már régen nem láttak ilyen reményteli örömet. Elvitték a szent koporsóhoz, ahol furcsa látvány fogadta őket.

 

Emberek imádkoztak, ültek és feküdtek a sír mellett, kinek milyen nyomorúságos baja volt, mind ott gyülekezetek. Nagyon sokan voltak ott, s a csend és nyugalom mellett mindig ott lebegett egy furcsa várakozás, mikor történik megint valami csodálatos, valami Isteni, ami megerősít, boldogít.

 

A sír mellé emelték Benedek tehetetlen testét is, majd ott hagyták imádkozni. Később érte jöttek, s nézték, történt-e valami vele, de nem látszott változni semmi sem. Elvitték másodszor is, s letették ismét a sír közelébe, s hagyták elmerülni, szívből jövő imáinak végtelenjében. Így telt el egy hét, s Benedek oly tiszta és igaz szívvel kérte gyógyulását, hogy meghallgattatott, s éppen a mise alatt, egyszerre felkelt és lábra állt, minden segítség nélkül.

 

Menni tudott újra! Boldogan kiáltott a lelke az égbe, köszönetet mondva ezzel az Margitunk égi segítségének. Körbe – körbe járta a sírt, ahogy örült, s ahogy mutatta és próbálta visszakapott lábait. Nincs ehhez hasonlatos érzés, mit átélt, s boldogan beszélték a sír körül az újabb csodálatos eseményt.

 

Ragyogva indult haza, újra élt, s élvezte az út minden egyes lépését. Megint dolgozhatott, s élhetett, mint mások, s nem kell már csúf teremtményként szenvednie ezen a világon.

 

Szárnyaló imái a magas égig értek, s az emberek, jöttek csodájára a történteknek. Szívesen mesélt a saját s mások csodájáról, míg egy szép napon elhatározták, elmennek a sírhoz zarándokútra. Sokan mentek a tartományból, s boldogan vezette őket Benedek a csodák színhelyére.  Egyre többen hallották már Szent Margit csodatételeit, s a zarándokutakra sokan együtt indultak. Voltak ott megszállottak, s különböző betegek, s mind meggyógyultan tértek vissza az emberek.

           

Ha ma is meglenne még Margitkánk sírja, mennyi szenvedő ember lelhetne gyógyírra. De sötét erők eltüntették égi lényének földi emlékét, s most nem mehetünk sírjához, hogy oltalmát kérjük, és segítségét. Szívünkben kell hát életre kelteni, hogy élvezhessük áldott lénye erejét, amit onnan soha senki el nem vehet többé.

 

 

A megszállott lány

 

Erzsébet nagyon szerette jegyesét. Szerette nézni büszke járását, arcának szép formáját. Amikor együtt mentek valahová, örült, ha karonfogva látták őket. Nagyon várta már az esküvőjüket. Boldog volt és nagyon szerencsés, minden készen volt, hogy életüket összeköthessék, és boldogan élhessék.

 

Aztán minden összeomlott körülötte. Jegyese, nem tudni már mi okból, nagy útra indult, s így hosszú időre el kellett válniuk egymástól. Erzsébet borzalmas napokat élt meg. Elbúcsúztak, és hírtelen összeomlott minden körülötte. Minden terve és álma semmivé lett. Nem és nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szerelmét talán soha többé nem láthatja. Kerülte az embereket, kiment a sötétbe, hogy egyedül lehessen, búsult és bujdokolt. Ki tudja már miket mondott magában, miket gondolhatott mélységes bánatában, de úgy mesélik, hogy a pokolbéli ördög jött, jegyesének alakját magára öltötte, s megszállá a lányt.

           

Ha eddig szomorú volt és magába fordult, addig emlegette a rosszat, hogy meg is teremtette. Már nem tudott ura lenni a helyzetnek. Fiatal és szép karcsú teste, veszélyes és félelmetes erővé változott. Tíz körömmel marakodott és pofozott, akiket eddig szeretett, azokat most ököllel verte. Máskor foggal szaggatta testvérét, szüleit, s ha kő vagy bot akadt kezébe, azzal verekedett. Először nem értették szerető szülei, mi is történhetett, de aztán nem bírtak már vele.

 

Megfogták egy alkalmas pillanatban, s az előre odakészített erős láncokkal úgy összekötötték, hogy ne tudjon többé senkinek ártani. A lány, aki eddig csak magyarul beszélt, most németül, tótul, és sok más nyelven is megszólalt, amiről a szülei sokszor azt sem tudták, milyen nyelv lehet. Öt hónapja volt ez már így. A lány, megkötözve kiabálta világgá, mindenféle nyelven, fájdalmas szerencsétlenségét. A szülők és testvérek hiába hívtak papot, orvost, nem tudott rajta senki segíteni.    

           

Egyszer valaki elmesélte, hogy Margit királylány sírjánál csodás dolgok esnek. A szülök, rögtön elhatározták, elviszik a szerencsétlen megszállottat a szent sírhoz. Odautaztak hát, s a sír mellé tették Erzsébetet, összekötözve, nehéz láncokkal fékezve, hogy valakiben kárt ne tehessen. Hosszú napokon át ott tartották a lányt a sír mellett, de nem változott semmi, mindenféle nyelvén beszélt össze-vissza, s a láncok óvták csak a sír körül imádkozókat, veszélyes rohamaitól.

 

Január volt, közeledett Margit királylány halálának évfordulója. Nagy volt a sürgés-forgás, díszítettek, készülődtek erre a jeles napra. A kórus lázasan próbált, hogy szépen csengő hangon köszöntse a látogatóba érkező vendégeket.

 

Elérkezett 18.-a és nem más, mint Margit édes bátyja – István király jött látogatóba. Nagy ünnep volt ez, a csodatévő szent sírjánál látni a királyt, ahogy kíséri az udvari népség, sok gazdag úr és nemes hölgy. A sírnál pedig minden rendű és rangú gyógyulásért imádkozó ember áll. Sok éle bajjal voltak ott akkor is betegek, de mikor István meglátta e szerencsétlen, megszállott Erzsébetet, nagyon csodálkozott, mennyi nyelven beszél, s ahogy látta elesettségét, hangosan kezdett imát mondani érte, s a jelenlevők mind követték ebben.

 

Szépen zengő hangján kéri az Istent, szeretett testvére, Szent Margit érdeme miatt, szabadítsa meg e lányt a pokolbéli ördögtől. S a kérés ismét meghallgattatott, s a nagy sokadalom szeme láttára a lány megnyugodott, s visszatért kedves szelíd mosolya, és szép okos tekintete. Mint aki álomból ébred, csak csodálkozva nézte a fényesen csillogó, meghatott tekinteteket. Magyarul szólt ismét és nem is emlékezett, hogy ő beszélt volna más nyelveket.

 

Az égben Margit is mosolygott, s szelleme fényben úszott. Boldog volt, hogy a lány egészséget kapott, s hogy segíthetett, mert olyan nagyon szerette az embereket, s különösen nagyon szerette Istvánt, csillagszemű testvérbátyját. Őt jöttek most köszönteni és ünnepelni, de Margit is viszonozta köszöntésüket, s mindent beragyogó tiszta égi fénye elmosta most is a betegségeket.

 

Ezernyi fénykarjával, végigsimította a templomban ünneplők arcát, Ez az érintés, könnyeket csalt sokak szemébe, mások kellemes, futó borzongásként érezték az égi jelenlétet. Így ünnepeltek együtt szeretettben és örömben. Ilyenkor az égi kezek földre, a földi lelkek pedig égbe érnek.

 

 

A pinceomlás

 

Buda mellett nem messze, Felhévízett, élt egy Bonc nevű ember. Dolgos ember hírében állt, szerető családja, szép háza volt és élte csendes életét, mint mások.

 

Volt egy fiuk, Benedek, aki éppen hetedik évét töltötte azon éven. Egyik este, vacsorához készülődtek, s mivel Benedek nagyon elfáradt, már vacsora előtt elaludt. Hagyták pihenjen inkább, s így nélküle ült asztalhoz a család. A ház alsó szintjén, a boltívek alatt jóízűen ették a finom falatokat.

 

Hírtelen furcsa hang ütötte meg fülüket. Abbahagyták a falatozást, s hallgatták, honnan jön a szokatlan zaj. S mire felfogták, a morajlás eredetét, már peregtek körülöttük a kövek, s a ház szemük láttára omlott össze. Futottak, karjukat fejük felé emelve, összegörnyedve, úgy ahogy a életösztön követelte, mentették életüket. Aztán minden elcsendesült, a por még el sem ült mikor az tudatuk végre kitisztult, s a következő gondolatra görcsbe rándult egész lényük, mikor ráébredtek, hogy a kis Benedek az ágyán aludva a romok alatt rekedt.

 

Ne kelljen senkinek megtapasztalni a szülői szív fájdalmát, mikor gyermeke éltéért aggódva szaladna, de nincs hová. Remegő szívvel, kétségbeesve kezdték a romok között keresni a gyermeket. Jöttek a rokonok, szomszédok, s reménykedve takarították el a köveket, hátha mégis úgy esett, hogy valami csoda folytán, életben találják Benedeket. S mikor végre kiemelték a kis testet a kövek közül, nem volt csontja töretlenül. Élettelenül lógott minden tagja, s ha volt is remény, az most elhalt.

 

Az anyja fájdalmasan ölelte, mint aki soha többé el sem engedi, de az asszonyok gyengéden lefejtették kezeit, hogy megmosdassák, s vigyék felravatalozni. Aztán siratták, búcsúztatták, s mivel hallották hírét Szent Margitnak, kérték, tegyen csodát és támassza fel a halottat. Benedek azonban mozdulatlanul, hidegen fekszik a ravatalon, s a szülői szív, ha majd meg is szakad, lassan, de el kell, hogy fogadja, a gyermekük meghalt. Lassan a remény is elhal, s az apa, megtörten elindul a híres sírhoz, Szent Margithoz. Ha már lehetetlent kértek, s a gyermek nem élhet, akkor legalább arra kéri, segítse lelkét az Istenhez.

 

Ül a sír mellett, elsírja férfi könnyeit, s imádkozik majdnem hajnalig. Lassan feláll a sír mellől, s hazaindul, mert ezernyi a feladat, tisztességgel akarja intézni a temetéssel kapcsolatos tennivalókat. Amint az úton hazafelé baktat, nézi a lába alatt a poros, kavicsos utat. Aztán a hajnali csendben léptek közelednek, a szomszédját látja sietni elébe. Már messziről kiabál, és azt se tudja, hogy mondja, csak ismétli hogy:

 

- Gyere, siess haza, mert a gyerek feltámadt!

 

Együtt szaladnak már hazafelé, s repülnek, azt sem nézve, hova lépnek, mert látni akarja azt, amit oly nagyon kért, s ami oly lehetetlennek látszott. S mikor hazaért, már szaladnak elébe, nem érti a szavaikat, mert egymás ellen beszélnek.

 

De látja gyermekét mosolyogva ülni a ravatalon, s nézi, tapogatja, s kérdi csodálkozva, biztos, hogy jól van? Nincs törött csontja, hiába keresi, nincs rajta karcolás sem, még a régi sebhelyek is mind nyom nélkül eltűntek. Most az egész család felkerekedett, s mentek a szent koporsóhoz.

 

Mentek velük a szomszédok, rokonok, hogy hálát mondhassanak jótevőjüknek, s kifejezhessék végtelen örömüket. S ha így gondolták, jól gondolták, mert örömük valóban az égig szállt, s az égi világ is örült a sok szerető szívnek, ami boldogságban tündökölt.

 

 

A vak ember

 

Ez az ember, akinek csodájáról mesélek, hosszú és nagy szenvedésekkel járó szembetegséget kapott. Végül elvesztette szeme világosságát. Naphosszat ült a szobában a kémény melege mellett, nem nagyon tudott mást tenni vaksága miatt. Még az ablak is be volt sötétítve, mert még betegsége alatt, fájdalmait remélte enyhíteni a besötétített ablakkal.

 

Most azt hallotta, hogy egy csoport, ott, ahol ő is lakott, zarándokútra készül, Szent Margit koporsójához. Ő is csatlakozott a zarándokokhoz, gyermeke vezette karonfogva a kétnapnyi úton. Útközben azonban titkon azon gondolkodott, hogy az Úristen igazságosan cselekedett-e vagy sem, amikor rásújtott ezzel a betegséggel.

 

S míg a zarándokok áhítattal és vágyakozó szívvel mentek céljuk felé, ő ítélkezéssel mulatta idejét. Aztán céljukhoz értek, s mint a többiek, ő is vágyakozó szívvel imádkozott, hogy meggyógyuljon.  S a várva várt csoda elmaradt, és vakon botorkált a hazafelé vezető úton is, sírva, szomorkodva.

           

A család, reménykedő szívvel leste, mikor térnek meg a zarándokok, és izgalommal lesték, vajon hogy tér haza az édesapa. Szomorú szívvel látták megtört járását, s azt, hogy most is vezetni kellett, s megértették, hogy vakon tért vissza hozzájuk. Szeretettel fogadták, lemosta magáról az út porát, és leült szokott helyére a kémény mellé.

           

Nem volt sok kedve beszélni, csak ült csendben, s gondolkodott a történteken. Hallotta sok ember boldog gyógyulását, ő is elment, de ő, most is vakon ül, mint annak előtte. Aztán lassan megértette a történteket.

 

- Gyertek mindannyian körém! – szólt a családjának, és amikor azok mind köréje álltak, azt mondta:

 

- Ó édes Szent Margit, Istennek csodás lánya, sok ember gyógyult már meg a te irgalmasságod miatt, csak én tértem meg vakon az otthonomba, úgy ahogy elhagytam azt. Mindez az én bűneim miatt történt, s most családom előtt fordulok hozzád bocsánatért!

 

Kérte a feleségét, húzza szét a sötét függönyt az ablak elől, és nyissa ki az ablakot, hogy ha vakon is, de a tiszta ég felé fordulhasson, s ne legyen miatta besötétítve a szoba ablaka.

 

Őszinte volt megbánása, és megértette már mit vétett Isten végtelen szeretete ellen, s könnyebb lett a lelke, mikor családjának ezeket elismerte. S boldogan emelte arcát az ég felé, megtisztulva lelkében, mintha egy nagy súlyt rakott volna le, olyan könnyű lett mindene. S meglepetten érezte, hogy szemeivel látja a ragyogó kék eget. A családja szeme láttára kapta vissza látását.

 

Hírtelen nagy öröm támadt. Szaladtak összehívni a barátokat, rokonokat, szomszédokat. Még a megyés plébánost is meghívták, aki nem túl messze lakott, s nagy vendégséget szerveztek az Úristennek és Szent Margit tiszteletére. Nagy örömmel telt a lakoma, és nem győzték újra és újra elmesélni a csodát, ami ott esett a szemük láttán.

 

Egy hét múlva, ismét összegyűltek az ünneplők, s most gyertyákat égetve, elindultak a szeretett sírhoz, hogy ezzel köszöntsék és éltessék Margitkánkat. Útjukon a sok kíváncsiskodónak, érdeklődőnek, velük imádkozóknak mind elmondták az Úr csodáját, ami velük történt.

 

 

A szórakozó atya

 

Volt egy atya, aki a híres Nagyboldogasszony szigetének közelében lakott, s nagyon szeretett Szent Margit sírjához járni. Kedvére imádkozott abban a légkörben, mert valami nagyon különös érzés vette ott körbe.

 

Állandóan imádkoztak ott, éjjel-nappal sokan voltak a sír körül, s elnézelődött, ki miért ment oda, s hogyan történt aztán csodálatos gyógyulásuk. Kíváncsi is volt, érdekes is volt az, ami ott történt.

           

Egyik nap, amikor megint a sírhoz igyekezett, szerzetes társaival találkozott össze, útközben. Köszöntötték egymást, s aztán megtudakozták, mi járatban van éppen. Mondták ennek a szerzetesnek, tartson velük, had beszélgessenek egy keveset.

           

Az atya hajlott is erre. De mégis azt mondta, nem, mert hát már megmondta, Margit Asszonyuknak, hogy oda megy ismét, hogy imádkozzon ő is a rászorulókért. De a többiek, csak jókedvűen nevették:

 

- Ugyan, a sír ott lesz holnap is, gyere velünk jó barátunk, beszélgessünk egy kicsit a régi időkről.

 

Addig-addig kérték, hívták, hogy végül ráállt, s elindultak a szigettel ellentétes irányban. Két nap is eltelt, mire ismét eszébe jutott az atyának, hogy bizony el akart menni Margithoz, a koporsóhoz. A barát atyák azonban még kicsit szórakoztak volna, s ez az atya pedig ingadozott akaratában. Végül, hogy mindenki jól járjon, javasolta, hogy mulatságból, jöjjenek vele a szigetre, s nézzék meg ők is a szent helyet.

 

Kedvet kaptak a kalandra, s indultak a csónakhoz, s evezőt ragadtak. S ahogy evezett az atya, hírtelen görcsös fájdalom hasított karjába, s ahogy haladtak a sziget felé, úgy nőtt az atya fájdalma. A karja pedig megmerevedett, csak a fájdalom volt éles, behajlítani azonban már nem lehetett. Az atya megrémült, sejtette, hogy valami félre sikerült, mert ez az üzenet túl érthető volt ahhoz, hogy valami másra gondoljon.

 

Már ott is voltak a sírnál, s fájó könnyeket hullatva borult rá, könyörögve a megbocsátást. Értette már azóta, hogy jókedvvel tréfálkozni nem ugyanaz, mint szórakozni valami szent dolgon. Már nem tudta és nem is foglalkoztatta az odavitt barátai véleménye vagy sorsa.

 

Kétségbe esve imádkozott, hogy Margit megszabadítsa. Milyen szégyen, hogy mások itt, halálos bajokból meggyógyulnak, ő idejön, s az egészségét veszti el csúfságára a világnak. Bánta már és szégyellte, amit elkövetett, hetvenkedett olyannal, amivel nem lehet.

 

Margitkánk, a szépséges fénysugár, nem akarta ezt az embert sem sokáig a bajában látni. Csak annyira fogta meg a karját az égi gondviselés, hogy ne sértse meg saját lelkét. Ha nem vigyáznak rá, még elront valami nagyon szépet, amit eddig oly nagy gonddal épített.

 

S most, mikor látták őszinte bánatát, s látták azt is, végre megértette hibáját, Margit nem akarta egy perccel sem hosszabbítani a leckének kínos perceit. Ez neki sem volt kellemes, de néha a felnőtteknek is kellene egy kis: „ejnye- bejnye”.

 

Csak titkon gondolkozott el Margitkánk, hogy az emberek miért nem látják, hogy az Isten a szeretetével így vezetget mindenkit arra, amerre szükséges. Igaz, nem mindig ilyen egyértelmű az üzenet, de úgy tanuljuk mi is az életet, mint a piciny gyermek az első lépéseket. 

 

Az atya boldogan vette észre, megmozdult a keze, s nem gyötri a fájdalom se. Köszönte hát a leckét, amivel megpirongatták, s megtanulta, vannak dolgok, amikkel az ember nem csúfolódhat.

 

 

Álom

 

Este volt, a férfi fájdalmas mozdulattal fordult a gyertya lángja felé, hogy elolthassa azt, mielőtt elaludna. Csak a lába ne fájna ennyire, csak dolgozhatna rendesen - gondolta. Ez a tehetetlenség nehéz megpróbáltatás egy férfinek. Bár megsegítené az Isten, gondolta még mielőtt leszállt szemeire a fájdalmaitól megváltó álom jótékony könnyedsége.

           

Egy sír mellett állt, imádkozó nő térdelt mellette, és vörös rózsacsokrot rakott a csodálatos márvány koporsóra. Az arca ragyogott, és szinte várta, hogy megkérdezze tőle, miért olyan boldog. De a nő, márt mesélte is, gyermekét gyógyította meg ez a szent, aki itt fekszik ebben a sírban. Arrébb imába merülő nyomorék ember ült, és nem értette pontosan, miként került ide ő. Majd egy mosolygó arcot látott, ki azt mondta, kérj s megadatik. Szépséges női arc volt, ami hírtelen, ahogy jött, úgy elenyészet. Lenézett fájdalmas térdére, és kérte, gyógyuljon meg!

 

Erre a mondatra hírtelen felébredt. Kellemes nyugalom áradt szét a testében, mosolygott még mindig, és mivel nem érezte a szokásos hasító fájdalmat, azt hitte, még álmodik. A lába határozottan jobb volt, s hogy végre eldöntse mi az igazság, odahívta feleségét és fiát.

 

- Hol vagyok én most? – kérdezte tőlük.

- Hát itthon a házadban – mondták, miközben furcsállották az álmos-hangú kérdést.

- Elvittetek engem valahova az éjszaka?

- Nem! – felelték, de már kíváncsian kérdezték, miért tesz fel ilyen furcsa kérdéseket.

 

A gazda pedig elmondta, hogy milyen csodás álma volt, s hogy álmában meggyógyult, és ettől sokkal jobb lett a lába.

 

- Vigyetek el engem ehhez a koporsóhoz, hogy meggyógyulhassak! - mondta.

 

Nem is kérdezték, kié volt az álombeli koporsó, nagy híre volt már ekkor Szent Margit csodáinak. Szekérre pakoltak, és elindultak. A férfi, mikor odaértek, csodálkozott, mennyire pontosan látta álmában a helyet. Szerető újjakkal simogatta meg az álmából már ismerős márvány koporsót. Ugyanolyan furcsa érzés fogta el, mint álmában, olyan „belsőt megremegtető”, mindent elárasztó, tiszta szeretet. S már tudta hogy meggyógyult.

 

Megköszönte ő is a kegyet, s hazáig gyalog ment, örömmel lépkedve lábain.

Ez az ember, néhány év múlva, újra megbetegedett, a szemei nagyon fájtak, és nem ismerte fel az embereket, úgy megromlott a látása. Újra elment Margitunk sírjához.

 

Fogadalmat tett, hogy ha Szent Margit meggyógyítja, akkor egy éven keresztül minden szerdán böjtöt tart, köszönetül és tiszteletül. Ezúttal is meggyógyult, és ő is megtartotta fogadalmát.