Szent, Jézus Urunk
Jézus Urunk élete - 2. rész
Az apostol égi küldöttet jelent, amely elnevezést csak Isten tizenkét gyermeke viselheti. A próféták apostol elnevezése egy újabb hamisság.
István királyunkat azonban méltán nevezik Apostol királynak, hiszen Ő Attila szellemének újraszületése. A pápák soha nem kapták, kaphatták meg ezt a méltóságot, rangot.
Később a próféták rájöttek saját maguk tudatlanságára. Jézus Urunk megérttette velük, hogy a nőt nem vehetik el a csodák birodalmából, nem állíthatnak helyettük papokat és a szerelmet maguktól távol tartó apácákat az emberi lélekbe. Jézus Urunk döntését nem fogadták el, helyette felülbírálták, megítélték. Jellemzője ez a tanítványok elbizakodottságának, amikor a tanítójukat megítélve saját butaságukat kivetítik.
Jézus Urunk és Mária Magdala halhatatlan szerelmét, Istenanyánk és Istenatyánk egy csodálatos szellem leszületésével ajándékozta meg. Gyermeküket Inanának hívták. Ő Szent Anna szelleme volt.
Jézus Urunk és Mária Magdala tanításaikat lejegyezték evangéliumok formájában, és frigyüknek ládájában, a frigyládában helyezték el, mind a 27-et. Az utókor ezekből négyet ismer részletesen, de ezt is az evangélistáknak tulajdonítja.
Jézus Urunk és Mária Magdala írásait a templomos lovagok megtalálják Salamon templomának romjai alatt, és ma a világban három részre szétosztva őrzik.
Mária Magdalát elfogták az ottani irigy, gyűlölködő, kegyetlen papok és ütötték, verték. Jézus Urunk ezt hallva odarohant és kérte, hagyják a feleségét, Magdalát.
A papok alkut ígértek. Amennyiben Jézus Urunk megadja magát, elengedik Magdalát. Jézus ezt gondolkodás nélkül megtette, Magdalát mégsem engedték szabadon. Mindkettőjüket kínozták, Jézus Urunk szeme láttára verték agyon Magdalát, aki a kínzásoktól már mozdulni sem tudott, elájult. Azt hitték, meghalt.
Jézus Urunk lelki fájdalma hatalmas volt, nem akart már tovább élni. Ettől a pillanattól már nem érzett fájdalmat. Magdalába közben magához tért, de halottnak színlelte magát, így nem ütötték, bántalmazták tovább testét. Jézus Urunkat elvitték a helytartó elé. Magdala halottnak hitt testét Szűz Mária magával vitte, és egy barlangba menekítette, ott ápolta.
Jézus Urunkat a mai siratófalnál feszítették meg Jeruzsálemben, és nem a hegyen.
Megfeszítését követően december 21.-én, testét egy barlangba vitték. A hétéves kis Nándor, - aki Boldizsár, Egyiptom királyának fia volt és Jézus Urunk mellett tanult, - odaadta apjától kapott királyi köntösét, és ezzel borították Jézus Urunk drága testét.
Három nap múlva, december 24-én, kimerültségüktől szinte révületben Szűz Mária és Nándor elvitte az akkor már járni tudó Magdalát és Inanát. A barlangban Magdala megölelte hitvese halott testét.
A többiek fáradtságukban elszenderedtek és mire magukhoz tértek, Magdala kezében már csak a halotti leplet tartotta. Jézus Urunk fénnyé vált. A leplen egy titokzatos lenyomat, fény-lenyomat maradt, örök bizonyságul Isten elsőszülött gyermekéről.
Jézus Urunk arclenyomata a torinoi lepel alapján
A született gyilkosoknak egyik bevált technikája, hogy mások elődeit felruházzák mindenféle borzalmakkal.
Például, amikor az úgynevezett aztékok az indián őslakosságot emberáldozatokkal vádolják, holott azok egyetlen embernek sem ártottak. Amíg meg nem jelent Amerikában egy új típusú ember az 1168-as esztendőben, - az aztékok,- akik ezt maguk jegyezték fel az általuk is tovább használt maja naptárakban.
Az aztékok Ázsiából érkező telepesek, és hagyományaik egyáltalán nem hasonlítanak sem az indián nemzet, sem a magyar nemzet szokásaira. Amikor a mai Amerika földjére lépnek és a mai Mexikó területét hódoltatják, emberáldozat-borzalmaik hasonlatosak ázsiai szokásaikhoz.
Nem restellik saját testvérük életét sem kioltani, saját lelki sötétségük feloldására. Ezen cselekedeteket, mint dicsőséget, mint követendő példát adják tovább leszármazottaiknak, ősi eposzaikban, bibliájukban.
Arra sem restek, hogy az apa saját fiát feláldozza, saját maguk által kitalált Istenüknek. Hogy a világ megítélését elhárítsák, indián ruhába öltöztetik saját borzalmaikat, és az utókornak úgy festik fel, hogy ilyenek voltak az indiánok. Holott az indián szellemcsaládoknak ezekhez a borzalmakhoz semmi köze, ha csak az nem, hogy az ő szíveiket tépték ki elevenen, az áldozat bemutatáskor, több ezer esetben.
Ugyanezt teszik a sumérokkal, ahol az istentudókat elevenen megnyúzzák, és fejeikből hegyeket raknak. Ezen cselekedeteiket is kőbe vésik és büszkélkednek vele az utókornak. Majd szégyenüket leplezve átkeresztelik magukat, illetve nemzetségüket, és már más néven úgy tesznek, mint ha semmi közük nem lenne a borzalmakhoz. Tetteiket úgy próbálják palástolni, hogy más népeket ruháznak fel kegyetlenkedéssel, magukat pedig, mint szegény áldozat mutatják be.
Jézus Urunk arca - torinoi lepel
Csak ezen gondolkodásmód torzszüleménye lehetett az a gyilkossági kibúvó, amikor bűntelen Jézus Urunkat meggyilkolják minden ok nélkül, és kijelentik, hogy az Isten feláldozta egyszülött fiát.
Mennyivel elegánsabb ez a kijelentés, mint azt mondani, hogy az embergyilkosságon kéjelgünk! Isten meggyalázása ez a kijelentés, a cselekedet pedig minősíthetetlen.
Ismerős a szisztéma: Róma rabszolga-gyilkosságain való üdvrivalgás az arénákban? Azték emberáldozatok!
Természetesen lehetőleg mindezt Húsvétkor, az élet-csíra megjelenésének ünnepén. Saját bűneik megbocsátására galambot áldoztak, nap, mint nap. Levágtak egy ártatlan galambot, a maguknak formált Istent azzal engesztelték ki, hogy megöltek egy ártatlan élőlényt.
Húsvétkor nem galambot vágtak egyenként, hanem kiengedtek egy kecskebakot a sivatagba, és az ott pusztult el éhen szomjan, „így vitte el bűneiket”. Ezt az ártatlan kecskebakot áldozták fel bűneikért. Ez volt a bűnbak.
Jézus Urunk meggyilkolásakor nem engedtek kecskét a sivatagba, Jézus volt, akinek a vérét vették, saját bűneik megbocsáttatására, a saját maguk által kitalált Istennél.
