Margit kicsit szégyellősen mondott igent. Ez most más igen volt, mint eddig, mert nemrég ébredt rá új érzéseire, s most nem a barát szavaira válaszolt felszabadultan, hanem a szerelmes vágyakozó szorongásával esett zavarba. Mit ért most az égi utakon vívott bátor harcok emléke, amikor sétálni indult szerelemre éhes szívvel, egy erdei ösvényen. Nincs mit szépíteni a dolgon, zavarban volt, s izgalommal készült a sétára. Sietett is, meg nem is, hirtelen elfeledte, amit az előbb még tudott.

- Jaj Istenem! – gondolta - nem lehetek ilyen szeleburdi, és már indult is, hogy el ne késsen. Mert azért pontosnak kell lenni, hiszen vannak dolgok, amik ellen soha nem szabad véteni.

A boltívek alatt Özséb várta, hogy induljanak. Huncut szeme boldogon ragyogott, élvezte a pillanatot. Ismerték egymást jól, látták azt is, amit földiséghez szokott szem nem láthat, s tudták mindketten hiába is titkolnák a gondolataikat, vagy szellemük szikrázó fényárját.

Nem is akarták eltakarni már a vágyott szerelmet, csak szokatlan volt még ez a feltörő érzelem. S ha Özséb meglepetés volt Margitnak, mert ő volt az izgalmas nyugalom, a megfontolt tűz, akkor Margit is meglepetés volt Özsébnek. A harcos komolyság játékos bájt rejtett, mely bármikor kitört, hogy tűzként égessen, vagy selymes esőként csendesítsen.

Margit képes volt gyermeki kedvességgel feloldódni a pillanat szépségében, s Özséb áldozatul esett minden alkalommal ennek a kedvességnek.

Ahogy sétáltak, Margit lábai megcsúsztak a sziklákon, s Özséb aggodva kapta el a szikla peremén. Az érintés is más lett, mert ezek a karok, már nem azok a karok, amik korábban segítettek, ha elbotlott. Most a karok erős izmos karok lettek, amik őt védték, ha kellett. Minden ugyan az volt és mégis teljesen más, ilyen az ember, amikor a szerelem tüze járja át.

S vajon tisztább-e ez a tűz, ha tiszta a szellem, más-e a szerelem, ha a szerelmesek lába, amúgy is a csillagokban lépked?

Mint minden szerelmes, ők is pontosan tudták, nincs náluk boldogabb é szerencsésebb, és nincsenek szemek, amik szebben néznek. Nincs kedvesebb se, csak mások nem tudják, de nem is kell tudni, mert akkor még talán tőlük elkívánják. De milyen balga marad a világ, ha nem tudhatják meg, milyen az igazi boldogság. Remélik, mindenki látja, ez aztán az igazi, semmi más!

S mint minden szerelmes e földön, ők is pont ezt érezték, s nevették magukat, amikor ezt fölfedezték. Ha csillagokba vitte őket a boldog érzés, ezt már el nem mesélték, mert a fénynek is vannak hercegei és hercegnői, ahova az égi utakon, csak ők járnak. De ez már nem is a mi dolgunk, mert egy simogatás, egy érintés olyan földi kincs, amit az angyalok is oly boldogan vennének, ha megélhetnének.

Az alkonyodó estében, a forráshoz érve, talán már nem is emlékeztek, mit terveztek az estére. Rózsabokrok illatoztak a forrást körbevéve. Szólni sem volt kedvük, csak fogták egymás kezét, csodálatos volt a csend, amit csak a forrás csobogása tört meg.

Özséb boldogan nézett a legszebb rózsaszálra, mely illatosabb és hamvasabb volt, mint összes virágba borult társa. S ha gondolt jövendölésre, s arra, hogy a most történőt gondolatban már elképzelte, mind elhalványodott érzés lett a valóságban átéltekhez képest.